Madagaszkár 6: Egy hét a dzsungelben

Missziónk legkeményebb része következik: egy hét a dzsungelben. Európai, kényelemhez szokott embernek igazi kihivás teljesen távol élni minden civilizációtól.
Kicsit tartok a pókoktól, skorpióktól, kígyóktól (utóbbiak teljesen ártalmatlanok), mivel engem, mint zöldfülű misszionáriust folyton ezzel rémisztgetnek. Persze csak a tréfa kedvéért. Társaim már megjárták többször is Afrika és India vadonjait, számomra minden új.

Csomagolunk, de a megszokottól teljesen különböző dolgokat. Edényeket, amikben főzni fogunk, vízfertőtlenítő folyadékot és a speciális kályhát, amin elkészítjük az ételt.

Tejet, müzlit, száraz tésztát (spagettit), vékony szivacsmatracokat, hiszen ágyunk nem lesz.
Ezzel a rengeteg cuccal irány a buszpályaudvar. Jegyünk már megvan, keressük a buszunkat. Már teljesen tele emberrel, de csomagjainkat máris teszik fel a busz tetejére. Akkor mi egy másikkal megyünk?! Nem! Itt hamar megtanulom, hogy nincs az a tömött busz, amibe nem lehet még minimum 3-4 embert bezsúfolni.Egy-egy sorban 4 ülőhely van, de mindenhol hatan ülnek. Polly és Krisztina valahogy a vezető melleti ülésre kerül, én tolmácsunkkal, Marianéval hátul az utasok között.



Nincs levegő, egyre melegebb van, de még nem indulunk, mert még nem telt meg eléggé a busz. Itt ugyanis a menetrend nem túl lényeges kérdés. A busz akkor indul, ha megtelik utasokkal. Ahogy a hőmérséklet emelkedik, és egyre többen leszünk a paranyi légtérben, úgy telítődik a levegő az izzadt emberi testek párájával ...és szagával. De még mindig nem vagyunk elegen. Meddig bírom még? Nyugalom. Egyenletes légzés. Gondolatban a végtelen óceán partján állok, arcomat fújja a sós szél, lábam alatt fehér homok, fejem felett kókuszpálmák bólogatnak. Végre elindulunk.
Arcomat most valóban fújja a szél. Végre mozog a levegő! Így már elviselhetőbb a zsúfoltság.

Két óra utazás után letérünk a főútról, és úttalan földutakon haladunk tovább. Itt már a természet az úr. Banánfák, kókuszpálmák, néhol pálmakunyhók, körülöttük rengeteg szemét.
Megérkeztünk!

Lábakon álló pálmakunyhó, szemét, egy másik kunyhó a WC. A földben egy lyuk, bűz, sötetség. Ez a WC.
Házunk mellett több másik hasonló építmény.









Próbáljuk otthonossá tenni, berendezni új otthonunkat. Takarítás, pókhálózás, a meglévő pókok elusztítása. Vékony szivacs a földön, itt fogunk aludni. Felhúzzuk a moszkitóhálót a fekhelyek fölé és nekiállunk tüzet gyújtani, hogy ebédet főzzünk. Előtte a szomszédtól veszünk egy zsák faszenet, vizet húzunk, hozunk a távoli kútról, majd tényleg nekikezdünk.                                                            

A menü spagetti lesz paradicsommártással. Mire a víz felforr, Polly már "haldoklik" az éhségtől. Végre kész a késői ebéd.

Ebéd után persze megfőzöm kávénkat a nyílt tűzön, majd, amíg a többiek lepihennek, nekiállok vizet forralni, hiszen forralatlanul nem ihatjuk az itteni vizet, még fertőtlenítő folyadékkal sem. Mire a 10 literes lábosban felforr a víz (közben folyton "legyezni " kell, hogy kapjon elég levegőt), már nekiállhatunk a vacsorafőzésnek. Szinte az egész nap elmegy a főzéssel.

Itt korán sötétedik, hat óra után már csak gyertyafényben vagy a fejlámpák fényénél lehet élni. Hamar megfájdul a fejem a félhomálytól, inkább lefekszem.
Fél hét van!! Hosszú éjszaka lesz!
Remélem, semmilyen állat nem látogat meg. Hallgatom a szokatlan zajokat, a szivacs nagyon vékony, szinte a földön fekszem, egy szinten a csúszómászókkal. (A képen jól látható, mekkora rések vannak a falon)

Aztán kakaskukorékolas,világosodik. Fél öt.

A szomszédos kunyhók lakói hamar ébrednek, azonnal hangos beszélgetésbe kezdenek, átkiabálnak egymáshoz, tyúkok kárálnak, libák gágognak, kacsák hápognak, indul az élet. Nem szenvedek tovább a földön fekve, inkább én is felkelek.

Próbálok tüzet rakni, de nem igazán sikerül, ez a kis faszenes kályha teljesen másként működik, mint az otthoni, kőszénnel fűtött cserépkályha. A szomszéd látja kínlódásomat, parazsat hoz saját kályhájából. Kedves tőle, igaz, én is mosolygok, bevetem minden malagaszi nyelvtudásom a jobb kommunikáció érdekében. A szomszéd megcsodálja kávéfőzőmet, nem érti, miért nem lógatom a kávét a forró vízbe, mint ők. Madagaszkár egyik legfontosabb mezőgazdasági terménye a cukornád, rizs, manióka, fűszerek (fahéj, vanília), kakaóbab mellett a kávé. Mindez fontos export termékük is.
Amikor az egyik faluban tanítunk, meg is mutatják nekünk a kávécserjét és a módszert, ahogy ők főzik a kávét.
A képen egyik kezemben a kávécserje, másikban a forró vízzel teli pohár, amibe belelógatják a kis fonott zsákocskába rakott őrölt kávét. (Mint a Lipton tea)
Az ízét így, ebben a formában nem kóstoljuk, hiszen nem tudhatjuk, hogy a víz tényleg forralt-e.



Ez a falu egyébként egy óra gyaloglásnyira van a mi falunktól. Útközben átvágunk a rizsföldeken, a felkelő nap fénye beragyogja a távoli banánfák és kókuszpálmák sziluettjét. Gyönyörű, filmekben láttam ilyen tájakat. Sajnos a fényképezőgépem akkumulátora már lemerült, és az újratöltésre nincs lehetőség. Társaim a Smart Phonnal azért csinálnak néhány képet.

A faluban nagyon lelkes helyiek várnak minket, körénk gyűlnek, érdeklődve hallgatják a tanítást arról, hogy Isten nem egy távoli, ítélkező Isten, aki szigorúan megbüntet mindenkit, aki nem úgy él, ahogy kellene, hanem egy szerető Atya, aki itt él bennünk, köztünk, érti és érzi fájdalmainkat, szenvedéseinket, velünk örül az örömeinknek, és segíti vinni a terheinket. De főleg és legfőképp szeret minket, és megérti, hogy nem vagyunk tökéletesek.

Sok kérdésük van, gyülekezetet szeretnének alapítani, de nincs lelkipásztoruk. Bibliája is csak egy-két embernek van. Soha nem hallották még a legismertebb bibliai történeteket sem. Tetszik nekik, amit tanítunk, erre gyorsan meghívjuk őket a szombati tanításunkra is egy másik faluba, amikor majd az áttekintést fogjuk tanítani az egész Bibliáról. Lelkesen bólogatnak, de hallgatnak. Aztán az egyik asszony megszólal:
-Nem keresztényhez illő, ha nem vagyunk őszinték. El kell mondanunk, hogy közülünk senki nem fog elmenni erre a tanításra, mert aznap újratemetési szertartás lesz, és az egész falu ott lesz.



Igen, ez a legnagyobb probléma Madagaszkáron: a lakosság fele kereszténynek vallja magát, hiszi, hogy Isten létezik, de hisznek abba is, hogy a halott ősök szelleme irányítja a mindennapi életüket. Az újratemetési szertartás újra megerősíti a kapcsolatot az élők és a halottak világa között. A halottat először egy ideiglenes sírba temetik, majd bizonyos idő eltelte után a végleges sírjába. A testet új halotti lepelbe burkolják, és átviszik a végleges sírjába, ami olyan, mint nálunk a kripta. Ez egy nagyon költséges ceremónia, mivel vendégül kell látni a szertartásra összesereglő hatalmas rokonságot. A vendégségre meghívják az ősök szellemét is, így az egész szertartás egyfajta spirituális családegyesítés.

Sok-sok tennivaló vár itt még a misszionáriusokra!

Másnap egy asszonyokból álló csoportot tanítunk arra, hogy Isten egyenlőnek teremtette a férfit és a nőt, azonos értékekkel, de különböző szerepekkel. Polly tanít a Biblia érdekes nőalakjairól, Ráhábról, Ruth-ról, Erzsébetről, Máriáról.
Magyarázza, Jézus hogyan szeret minket, hogyan segít vinni terheinket, hogyan hordoz minket két karjában. Majd hirtelen felkap engem, körbehordoz az asszonyok előtt, illusztrálva Jézus gondoskodó szeretetét.

Napjaink jó része egyébként a főzéssel, vízforralással telik. De ez is egy alkalom a közösségi életre. Amíg üldögélünk a "konyhában" a kis "tűzhely" előtt, várjuk, hogy forrjon a víz, készüljön az étel, körénk gyűlnek a gyerekek, néhány szomszédasszony, és beszélgetni próbálunk, vagy egyszerűen csak szeretgetjük a gyerekeket. Itt teljesen lelassult az élet, senki nem rohan, mi is csak üldögélünk.

A férfiak nagy része licsit szed, most van a szezonja. A fák messziről piroslanak a rengeteg gyümölcstől. Egy-egy fán akár 120 kg licsi is teremhet, és a fák több száz évig is élhetnek. Ízletes, mézédes gyümölcs, tele C és B1 vitaminnal

Aztán átballagunk az egyik szomszédos kunyhóhoz, a "boltba". Csak egy kis cukorra lenne szükségünk, máris kapjuk a banánlevélbe csomagolt nádcukrot. Mint egy fagylaltos tölcsér.
Fantasztikus, hogy azt használják, amijük van. Szinte mindent banánlevélbe csomagolnak.






Majd leszakad az ég, ömleni kezd az eső. Hja, itt az esős évszak. Az eső ömlik, nincs hideg, de a nyirkosság mindent átjár. Enni kell, főzni kell, a "konyha" ugyan tető alatt van, de mindenhol folyik be a víz. Művészet megtalálni azt a pontot, ami száraz, és oda tenni a kályhát. Bár ez a pont sem marad túl sokáig száraz.
A kétnapos eső után olyan sár marad, hogy már nem is próbálom kerülgetni a sáros vagy kevésbé sáros részeket. Uccu, bele, menni kell a gyulekezetbe, bár az eső még mindig esik, csak kicsit enyhébb formában.
Két napig tanítjuk a bibliai összefoglalót a gyülekezet épületében, amely ugyan betonozott aljzatú, de a tetőn mindenhol becsorog a víz. Gyanútlanul letettem minden papíromat egy száraznak tűnő padra, a tanítás végére minden elázott. Az emberek is hol ide, hol oda ültek, attól függően, hol lettek kevésbé vizesek.

A képen jól láthatók a tócsák a templom épületében, és szegény tolmácsunk, aki fázósan húzza össze magát.
Ez volt az utolsó tanításunk a dzsungelben.

Az egy hét alatt próbáltunk személyes kapcsolatokat is kialakítani, több családhoz is elmentünk személyes tanácsadásra, imádkoztunk értük, beszélgettünk velük Isten szeretetéről. Kedvesek, barátságosak, segítőkészek voltak. Még soha nem találkoztak misszionáriusokkal, akik tanították volna őket. Először nem is nagyon értették, mit akarunk tőlük. Aztán megszerettek minket.
De missziónk befejeződött, indultunk vissza a civilizációba.